Külsö, belsö leírás

Hát mit is mondjak? Elég ha csak rám néztek és az szerintem mindent elmond... Na jó, ez most nagyon egoista volt. Amúgy nem vagyok egy önfényező alak, de azért azt sem hagyom azt sem, hogy beszóljanak. Alapvetően temperamentumos embernek tartom magam. Kimondom a véleményem, és ha tetszik, tetszik, ha nem akkor meg fel is út, le is út. Nem vagyok egy félős, anya kislánya, ezt jobb ha mindenki tudja. Nem számít az sem, hogy ha kétajtós szerkény vagy, ha felhúzol, megbánod. Mindig is erős személyiségem volt, aki ha valamit akart akkor azt el is érte bármi áron. Már csak azért is mert elég nagy bennem a kitartás és a küzdési vágy... Külsőre sem tartom magam egy szupermodellnek, de azért egy bányarémnek sem. Igazából sohasem foglalkoztam azzal, hogy hogyan nézek ki. Nem kell félreérteni, nem az ápoltságról beszélek. Persze amit minden nő megtesz azért, hogy kinézzen valahogy azt én is megteszem, de nem járok sem szolizni, sem szájfeltöltésre sem semmilyen pénzpazarlásra. Nem voltam, nem vagyok, és nem is leszek egy agyonra szilikonozott plázamaca. A férfiak mindig azt mondták rólam, hogy egy igazi természetes szépség vagyok. Hogy ez mennyire igaz azt mindenki döntse el saját maga...

Elötörténet

 Most komolyan el kell mesélnem a halálosan unalmas életemet? Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan. Nem tartom annyira jó ötletnek, de ha muszáj hát legyen... 1992 májusában láttam meg ezt a számomra nem annyira gyönyörű világot, Londonban. Csecsemőként még nem tudtam, hogy mibe is születtem valójában. Egy előkelő, de annál akaratosabb családba születtem. A szüleim a felső tízezer krémjében mozogtak. Anyám Margarat háztartásbeli volt, már amennyire a barátnőkell szervezett teázással egybekötött pletykapartit annak lehet nevezni. Finom nőnek tartotta magát, és mi tagadás az is volt. Apám Endrew London egyik legjobb szívsebésze volt. Rengeteget dolgozott, szinte sosem láttam. A gyerekkorom szinte egy dada társaságában telt. Mindent megkaptam, még olyan dolgokat is amiről egy átlagos gyermek álmodni sem merne, csak annyi törődést nem amire szükségem lett volna. Öt éves voltam, mikor megszületett a húgom Scarlet Abigail Davis. Anyámék ugyanazt eljátszották vele is mint velem, mindent megvettek neki, elhalmozták játékkal csak ők maguk tettek rá, hogy mi van velünk. Scar-al mindig is jó viszonyt ápoltam, igazi jó testvérek voltunk. Apám engem is orvosi szakmára ítélt, amit én a legkevésbé sem szerettem volna. Óvónő akartam lenni, de ők minden erejükkel elemezték ezt. Mivel nem tehettem semmit ellenük, ezért hagytam, hogy érvényesüljön az akaratuk és beiratkoztam az St. George Orvosi Egyetemre. Aztán egy nap elegem lett a tanulásból és a szüleim zsarnokoskodásából és összeszedtem minden holmim majd repülőre ültem és Amerika felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt hogy mit kezdek majd magammal, de nem is érdekelt, csak az hajtott hogy minél távolabb legyek tőlük. Volt elegendő pénzem, ahhoz, hogy új életet kezdjek. A repülő út jónak ígérkezett addig amíg bele nem kerültünk abba a viharba. Innentől semmi, mintha kitörölték volna az emlékezetem... Azóta itt vagyok a többi utassal ezen az átkozott szigeten és minden napom a túlélésről szól.... Vajon haza jutok valaha is?