Már megint unom magam. Hihetetlen, még csak most jöttem vissza szokásos kis gyűjtögetésemből, és már nem tudom, mit csinálhatnék. Ezért inkább a repülőgép felé veszem az irányt, konkrétan ahhoz a helyhez, ahol a nővéremmel és a bátyámmal ültünk azon a napon. Lassan, nagyon lassan sétálok  oda, közben halk sóhaj hagyja el az ajkaim. Vajon anyuék mit gondolhattak, mi lett velünk? Bejelentették hogy eltűntűnk, kész, passz, ennyi volt, és utána se szó se beszéd eltemettek minket fájdalommal teli könnyeket hullajtva? Nagy valószínűséggel így volt, de még három év elteltével is él bennem a remény, hogy anyu tudja, hogy nem távoztunk el az élők sorából. Kell, hogy éljen, mert megfulladok… vannak napok mikor jól érzem magam, de ezen a helyen túl sok időm van gondolkodni, és egyre csak a szüleim járnak a fejemben, az eddigi életem és Ő, akivel már évek óta nem tudtam találkozni de borzasztóan hiányzik, és akit ebben az életben már többet sosem látok.
De nem fogok sírni. Érzem, amint könnyek gyűlnek a szemembe, de dühödten letörlöm őket: már évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem sírok, és tartom magam ehhez.
Hogy most se szeghessem meg a magamnak tett ígéretem, elindulok kifelé a gépből, ám ekkor meghallom hogy valaki ügyködik az pilótafülkében.  Nem sokat kell találgatnom, hogy rájöjjek, ki lehet bent, hogy őszinte legyek nem igazán lepődöm meg, de a szívem dobban egy nagyot. Nem csak én vagyok az egyetlen aki reménykedik még, tudom, de olyan furcsa szembetalálkozni ezzel. Épp emiatt meg sem fordul a fejemben, hogy ne menjek be hozzá – de pár másodperccel később nem tudom eldönteni, megbánjam-e vagy sem. Hirtelen úgy nézett ki, Tom teljesen megbolondult, beleőrült abba, hogy újfent nem talált semmit, és ez engem is megrémít. Gyorsan eldöntöm: el akarok húzni innen, minél messzebbre. Nem is konkrétan tőle ijedek meg hirtelen – de ő is benne van – hanem attól amit talált, illetve attól amit nem talált. De földbe gyökereztek a lábaim. Hiába próbálok parancsolni nekik, nem megy, meg sem moccannak; olyan érzés, mintha elszakadtak volna a testemtől; mintha nem is léteznének – odaragasztottak technokollal!
Nem sokkal később csillapodik, beletúr a hajába, rákönyököl az irányítópultra… és én megsajnálom. Félek tőle, de sajnálom is. Még nem sikerül elrejtenem a szemeimből a rettenetet mikor megfordul, észreveszi hogy itt állok mögötte. Nagyot nyelek, olyan halkan beszél, hogy szinte alig hallom. Újból megpróbálom irányítás alá vonni a lábaimat, és most valamelyest engednek nekem, egy lépést tudok tenni felé. Ekkor feltesz egy kérdést, amin nekem pár másodpercig gondolkodni kell – nem azért mert nem tudom a választ, hanem mert először nem értem, mit mond. Mikor sikerül kisilabizálnom, ellágyul a tekintetem, odalépek mellé és a vállára helyezem a kezemet.
- Dehogy! – Lehelem alig hallhatón, mintha attól félnék, hogy megint látom úgy kiborulni mint az előbb… talán van benne valami.  – Semmi baj! – A hátára csúsztatom a kezem és nyugtatón megsimogatom. Anyu csinálta ezt nekem mindig, amikor éjszakánként bementem hozzájuk, mert rosszat álmodtam. – Te mindent megtettél amit csak lehet.