Lea

Ha most Ausztrália partjait nyaldosná a sós tenger, akkor nem csak a parton ücsörögnék a kézzel eszkábált szigonyommal, de feltehetőleg a parton futnám le a reggeli köreimet. Mindig így tettem, amióta csak elkezdtek a sportok komolyabban érdekelni. Hogy fitten tartsam magam. Mindig kapucnis pólóban, csuklyával a fejemen köszöntöttem a reggelt, miközben a fülemben a kedvenc zenéim végtelennek tűnő listája bömbölt. Régi szép idők. Amikor még akár hajnalig iszogattunk, vagy épp másztuk a veszélyesebbnél veszélyesebb helyeket a haverokkal, vagy épp csak teljesen magányosan.
Ma már nem éri meg. Mégis mi más dolgom lenne? Többnyire azzal véget ér a nap, hogy rengetegen kifáradnak és lefekszenek aludni. Nem vagyok egy szószátyár, noha régebben én magam is sokat szövegeltem, most már csak amolyan csendes megfigyelő vagyok. Jó vadász, aki éjjel alszik, hajnalban pedig vadra élezi a fegyverét. Olykor csak egyszerűbb a roncs fölötti fára kiépített kis lakóteremből kémlelni az eget. Eszméletlenül tiszta innét. És akármennyire is ennek a helynek a foglyai vagyunk, én szeretek itt lenni. Lehet sosem jutunk ki. Lehet bármelyik nap meghalhatok egy sérülésben, vagy betegségben, de akkor is látom ennek a helynek a szépségét. Lenyűgöző a sziget.
Ahogy reggel a felkelő nap is, amit a parton ücsörögve köszöntök. A kapucnis póló ugyan csak rajtam, a csuklya szintúgy. Két dolgot hiányolok. A reggeli kávémat, aminek már lassan megszoktam a hiányát, és persze a zenelejátszómat. Olykor csak dúdolom egyik-másiknak a dallamát. Amióta itt vagyok, még nem futottam a parton. Nem látom értelmét. A vadászat, a folyamatos fizikai munka, ha segíteni, emelni, barkácsolni kell fitten tart. Azon kívül már tényleg csak egy kiadós szex az, amit olykor igényelek. De ez most nem lényeg. Feltápászkodok a homokból és begyalogolok a vízbe. Egészen a combomig ér, szeretem, hogy itt hosszan sekély. A közeli szikákig megyek, ahol felmászok végül az egyikre, nagy terpeszbe átállok egyik lábammal a szomszédos sziklára és figyelem a vizet. Hamarosan jönnek a halak, hogy nem észlelnek veszélyt. Na ezért jó, ha akad olyan hely, ahova fel lehet mászni. Tíz percen belül már az első hal is a sziklán hever, immár egy jókora lyukkal a testén átszúrtan.

Halakra vadászni mindig is türelmi játék volt. Idő, mire egyáltalán összeúsznak, bár ahhoz ez a kis szigony nem elég. Ahhoz a vetőháló kéne. Miért várom akkor meg, hogy sok legyen? Mert akkor tuti biztos, hogy találat lesz. A csoportnak szüksége van az élelemre, és nem egy vagy két halra. Hanem egy tucatra. Már szépen gyűlnek mellettem az átszúrt csuszamlós, áramvonalas testek. Próbálok minél kevesebb kárt tenni bennük, hisz annál több halhús marad nekünk. De ez egy ilyen szakma, valamit valamiért. Szívesen töltöm idekint az időm, legfőképpen egyedül. Olyankor legalább biztosan nem fog senki sem hátráltatni és ha hiba csúszik a gépezetbe, akkor azért csakis én felelek. Megspórolom a bosszússágot és tanulok a hibámból. Már egy ideje csak azt teszem. Semmi elektromosság, semmi szórakozás. Maradt néhány könyv, a fegyverek javítgatása, vagy éppen tűzrakás, részt venni a közösségi életben, vagy vadászni. Na igen, meg aludni. Ebből én többnyire utóbbi kettőt szoktam előnyben részesíteni, de ha más feladatot szabnak rám, az is jó. Többnyire ezen kívül a sziget felderítésével töltöm az időt, vagy épp a könyvet lapozgatom. Nem vagyok egy szószátyár, a szociális kapcsolataimat csak azzal építgetem, akivel látom értelmét.
Halak díszes társasága gyűlik össze előttem a kis szakaszon, ami éppen beleesik a dobási hatótávolságba, amikor is valamit észlelve szerterebbennek. Felpillantok, és ekkor veszem észre tulajdonképpen, hogy társaságot kaptam. Ha már a vízben lépkedne, hallottam volna a közeledtét. De a homok tompán elnyeli lépteinek zaját. Visszaintek neki azzal a sajátos kurta féllendítéssel, majd ismét a vízre emelem a tekintetem. Remek, társaságot kaptam.
- Nagyszerű, épp az előbb ijesztettél el néhányat. De bőséges. - jegyzem meg még mindig némiképp bosszankodva, de amikor felpillantok rá, már a tekintetem is csibészes és pimasz félmosoly ül ki az arcomra. Ismeri már a nyers modoromat, csak őszinte szoktam lenni.
- Mi űzött ki a meleg ágyikóból? -kérdezem, de már közben tekintetemmel ismét a vizet pásztázom. A halak lassan gyűlnek és nem telik sok időbe, mire ismét lendítem a karom, a szigony pedig a levegőt hasítva éles hangon, majd nagyot csobbanva célba ér egy kék színű halat elsodorva magával. Egy valamit megtanultam, sokkal egyszerűbb úgy szigonnyal célozni, ha a végére egy vékony kötél van kötve, amely aztán a felkaromra van erősítve némi leszorítóeszközzel. Így elég aztán csak ezzel a kötéllel visszahúznom a szigonyt, immár némi nyereséggel a csúcsán.