Külsö, belsö leírás

Egyedi vagyok és utánozhatatlan, különc és kicsit elvont is. Tisztában vagyok vele, hogy mim van, és mim nincs, nem vagyok nagyképű, csak egészséges önbizalmam van. Az meg mindenkinek kell, könyörgöm, anélkül senkik vagyunk, márpedig én lenni akarok valaki. Az első ázsiai származású színésznő. Tudom, hogy néha lusta vagyok, hogy hétalvó vagyok, amit nagyon utálok magamban, és hogy nagyon hamar felkapom a vizet. Pitiáner dolgokért megsértődök, de nem vagyok haragtartó. Önző vagyok, ha a kajáról van szó (Joey nem ad a kajájából!), de bármit kölcsönadok, ha ugyanolyan állapotban hozod vissza. Kicsit bizalmatlan vagyok, de nagyon nyitott az új dolgok felé, gyakran ironikus, de tudok bocsánatot kérni. Nem vagyok különlegesebb mint mások, de elvárom, hogy ugyanúgy kezeljenek, mint ahogy ők akarnák, hogy kezeljem őket. Őszinte vagyok, de beismerem, ha hibáztam, ember vagyok én is, ugyanolyan mint te!

Kint azt mondják, ahhoz képest, hogy koreai vagyok, egészen nagy szemeim vannak. Itthon azt mondják, hogy kicsi szemeim vannak, és akkor azt kéred ne legyek összezavarodva? Pedig igazán nem lenne nehéz eldönteni, szerintem teljesen normálisak, úgy jók ahogy vannak.
Az ajkaim azok már kicsit másabb tészták, azokat annyira nem szeretem, szerintem túlságosan is átlagosak, semmi különlegesség nincs bennük, ketten vannak és rózsaszínek. Viszont a rúzsok meg nem állnak jól, csak nagyon kevés, úgy egy-kettő, így még csak megváltoztatni se nagyon tudom. Ezzel kompenzálom, hogy szinte havonta más színű a hajam, ami tudom, hogy nem egészséges, de az ázsiai génjeimnek köszönhetően extra erős hajam van. Nem hullik, nem töredezik, és mindig úgy áll, ahogy kell.
Öltözködésben is megvan a magam stílusa, kicsit nőies, kicsit bohókás, kicsit laza. De így szeretem, hogy mások meg mit gondolnak? Őszintén, inkább, tartsák meg maguknak!

Elötörténet

Kedves szülők! Soha, ismétlem, soha ne ajándékozzanak hajóutat a gyermeküknek és a szerelmének ballagási ajándékként, mert egy nyomoronc szigeten végzik, ahol a kutya se talál rájuk, és több éven keresztül úgy kell élniük, mint a nomádoknak, arról nem is beszélve, hogy egy elmebeteg valami szórakozásból ritkítja őket találomra.Tehát, ha mégis arra a következtetésre jutnának, hogy esetleg, netalántán szerencsétlen leányzó vagy legényke roppantul örülne egy száműzetés az béka segge utáni legkisebb szigetre, hát rajta, tessék, de előtte... MENTSEN MÁR INNEN KI VALAKI, AZ ISTEN SZERELMÉRE!
Khm.. Ja.. Igen. Helló. Ne haragudj az előbbi kis kitörésemért, de igazán megérthetsz, nem kommunikáltam a civilizációval, mióta is? Több mint három éve, azt hiszem. Egy kicsit nehéz mérni itt az idő múlását, mikor semmilyen eszköz nem működik ami ebben segíthetne. Ne haragudj, mindig elkanyarodok a tárgytól. Tudom, tudom, idegesítő, hogy magamról kellene beszélnem, és eddig még semmi érdemlegeset nem mondtam, de akkor most már elkezdem, jó?
Szóval, huszonkét éves vagyok, azt hiszem, és amerikai. A szüleim másfél éves koromban fogadtak örökbe, sok évnyi sikertelen próbálkozás után. Az élet fura humora, hogy miután én megérkeztem, született meg a húgom Roselle, és az öcsém, Robert. Ráadásul ikrek. Ami nem baj, egyébként, mert mind a ketten aranyosak, és édesek...voltak, amíg bébik voltak. Utána már elég nehezen viseltem el őket, főleg mikor nekiálltak szétvagdosni a melltartóimat. Én meg cserébe az összegyűjtött pénzükön vettem magamnak újakat. Tanulság: ne tedd a pénzed a zoknis fiókodba, mert a nővéred lenyúlja.
A szüleim nem milliárdosok, anya egyszerű fogorvos, apa pedig állatorvos. Van is otthon három kutyánk, meg két macskánk, tavasszal meg nyáron rajtunk több a szőr, mint az állatokon... Hiányzik a szőrtelenítés...
Sosem titkolták előlem, hogy örökbe fogadtak, mondjuk nehezen is tudták volna, fél-francia apával, tősgyökeres amerikai anyával elég nehezen hittem volna el, ha azt mondják, hogy vér szerinti gyerek vagyok. Nem tudom, hogy láttál-e már, de koreai arcom van.
Mindegy, a lényeg, hogy teljesen átlagos életem volt, átlagos iskolába jártam, átlagos mennyiségben voltam szerelmes, szám szerint harminckétszer, ebből az utolsó még most is tart, már lassan négy éve. Gimnázium utolsó évében költöztek ide, és amiért felkeltette az érdeklődésem, azon kívül hogy csodaszép szeme van, és gyönyörű keze, hogy koreai. Pont mint én, azt leszámítva, hogy az ő szülei a vér szerinti szülei. A lényeg, hogy pár hét folyosón szemezgetés, esetlenül egymásra köszönés után elhívott randizni, ami nem nagy dolog, mert már csomóan megtették előtte, én voltam az egyetlen ázsiai lány az egész iskolában addig, és lássuk be, csúnya se vagyok, egzotikum voltam, na de, nem az volt a lényeg, hanem hogy abszolút nem hagyományos, vacsora, mozi, hazakísérős randit tervelte ki, hanem elvitt hőlégballonozni. Igen, jól olvasod, hőlégballonozni. Csodáljátok, ha ott azonnal beleszerettem? Nem, nem a pénzébe! Hanem a kreativitásába, az egyediségébe.
És most mind a ketten itt ragadtunk ezen a tetves szigeten, mert mint az elején említettem, ballagási ajándék volt az út, kettőnknek. Hát nem jött össze...