Rettenetesen sajnálom, hogy most körülbelül háromszáz szón keresztül kénytelen leszek untatni téged. A történet huszonöt évvel ez előtt vette kezdetét. Valójában nem tudhatom mekkora meglepetést okozott az érkezésem, de azért remélem, hogy felkavartam némi port a családban. Ha a többség szava volt, akkor azt kell, hogy mondjam vétek egy rossz kisfiú voltam. A "nem szabad" nálam amolyan bátorító szava járásnak számított, hogy akkor is meg úgy is megfogom tenni. Lényegében mint minden kölyök esetében előbb én is megtanultam járni, beszélni, majd jó nagy felfordulást csinálni a lakásban, a szüleimet kikészíteni idegileg, de ezt ma már inkább csak hobbiként tartom számon, hiszen előszeretettel űzöm és általában még szórakoztat is. Alapjáraton mégsem volt egy reménytelen eset. Nos, a szüleimnek nem kellett minden másnap, sem második héten az igazgatói irodában ücsörögnie, ahogy nekem kellett végigszenvednem a fejmosást, mert valakinek épp kiütöttem a két első fogát vagy mert belenyomtam a fejét a WC kagylóba. Szóval, lényegében átlagos gyerekkorom volt, azt hiszem. Bár a szüleimnek jó ideig meggyőződése volt arról, hogy belőlem egy is elég, de időközben -talán a természet- nem tudom mégiscsak közbe szólt így megszületett Petra...
Ami a kis kiruccanásomat illeti nem kimondottan így terveztem és nem kimondottan egy lakatra szigetre készültem. Fesztiválozni terveztünk a haverokkal, egy fergeteges kis körutat a világ minden tájáról. Tény, hogy egy olyan helyre érkeztünk, ahol még soha sem jártunk, ezzel már csak annyi lenne a probléma, hogy erre a szigetre még ember sem tette be a lábát soha. Szóval, a részemről azt hiszem a felhőtlen bulizás elmarad, helyette egy valóságos túlélő kalandba csöppentem... Milyen ironikus. nagy kár, hogy most valahogy nem tudom értékelni a humort, főleg hogy tudjuk ez nem a kész átverés, hogy évek óta egymásra vagyunk utalva, hogy senki sem jött értünk, talált ránk, a technika meghalt, így a gép még inkább használhatatlan. Nem is olyan kilátástalan, ugye?