Külsö, belsö leírás

Elhiszi valaki, hogy létezik tökéletes ember? Én sem hinném ha nem én magam lennék az. Adott egy bájos angyali arc, kissé kerekded vonalakkal, bár a járomcsontom kissé előre ugrik ezzel karakteresebbé téve az arcomat. Bőröm fehér, és kissé talán porcelánszerű. Úgy érezheti az ember, ha hozzám ér össze roppanok kezei között. Szemeim macskaszerűek, amiket annó annak idején szerettem sminkelni.
Ajkaim teltek és világos rózsaszínek amolyan csókra hívogatók. Mint a Pán Péterben: a szám sarkában ott fészkel egy apró csók melyre még nem volt olyan ember, aki megérdemelte volna, hogy magáénak tudhassa. Szerettem ezt is egy vékony rétegben szájfénnyel áthúzni csak a hatás kedvéért.
Mindezt a tömérdek szépséget szőke tincseim ölelik körbe, alapjában véve lágy hullámokban omlik vállamra, de én szerettem rá hullámosítani vagy teljes egyenességig kivasalni. Leginkább kiengedve hordom, ugyanis úgy vélem, ha fel van fogva túl nagyok a füleim. Badarság lenne? Nem kizárt. Vékony vagyok, de nem az a csontkollekció ez inkább a csinos, nőies vékonyság. 170 centi magas vagyok, ami szerintem tökéletes egy nőnek. A testsúlyom ehhez igazodik de 57 és 60 között szokott ingadozni.

Kinézetem alapján egy ostoba szőke r*bancnak nézhetek ki aki csak sipítozni tud és egy erősebb széltől is menekül. De aki szán időt arra, hogy megismerjen belülről is az rá jöhet, hogy nem vagyok ilyen. Szeretem a kihívásokat és a küzdelmet. Ha valamit kitűzök magam elé akkor bizony azt meg is valósítom ha törik ha szakad s ez mutatja akaratos és makacs énemet is. Szeretem én eldönteni, hogy mi a jó nekem, hogy mit kell tennem így nehezen tűröm ha valaki az irányítása alá akar vonni és meg akarja nekem mondani, hogy mi a helyes.
Naivnak semmiképp nem vagyok mondható, nem hiszek el semmit első hallásra vagy anélkül, hogy én magam ne láttam vagy tapasztaltam volna. Tisztában vagyok vele, hogy hol vannak a határaim és meddig szabad elmennem de ezeket a határokat előszeretettel lépem át nem számolva a következményekkel és ez szeleburdiságomra utal.
Kifejezetten szemérmetlen személyiség vagyok, ami a szívemen az a számon nem félek megmondani a véleményemet, és nem félek attól sem, hogy esetleg örök életemre megutálnak. Hajlamos vagyok vitákba keveredni vagy két ember között szítani még ha nincs is hozzá semmi közöm. Hihetetlenül szenvedélyes és tüzes vagyok, könnyedén felkapom a vizet s nehezen higgadok le.
Szeretem ha körül rajonganak és én vagyok a közép pontban és mivel ezt el is várom viszonzást is kapnak azok akik sokat foglalkoznak velem. Ugyanis lehet, hogy valakivel rideg vagyok és közömbös azzal viszont akit a barátomnak fogadtam azzal roppant kedves, közvetlen és figyelmes. Szeretem a humort, a mosolygást de ezeket a dolgokat csak attól vagyok hajlandó elfogadni akit a barátaim közé sorolok s akikért akármit meg is tennék.

Elötörténet

2007. augusztus. 12

Néha lehet én veszem túl komolyan az életet vagy anya de kezdem úgy érezni, hogy nem nekem való ez a nyüzsgés. Anglia tele van sznobokkal és élősködőkkel akik csak azt akarják, hogy nekik jó legyen.  Persze magában az emberek ilyenek de mégis…Kezdem unni ezt az életet. Anya folyton tökéletes nőt akar faragni belőlem, képtelen felfogni, hogy mi sosem fogunk felérni az elitekkel, mi mindig is szegények leszünk. Apa az életét is feláldozta azért, hogy egyáltalán el tudjon tartani minket, anya igazából ezt semmibe vette. Hozzá ment apa halála után egy évvel egy magas rangú családból származó férfihez akinek csak azért kellett anyám, hogy kötelező eseményeken egy szép nő mutatkozzon mellette. Ugyanis tudni illik, hogy anyám 45 évesen is csodásan nézett ki. Hosszú vöröses barna haja a derekáig ért de ezt szinte mindig fájdalmasan hátra kötött kontyban hordta. Szemei csokoládébarnák voltak hozzá tartozó hosszú szempillával akárkit képes volt levenni a lábáról. A nevelő apám talpig úriember volt viszont amennyire jól nevelt annyira arrogáns és nemtörődöm is. Iszonyatosan fenn hordta az orrát és amikor épp anyámmal volt folyton az én piszkálásom került porondra. Ez a mai nap sem volt másképp. Halvány kék ruha volt rajtam, hajam ugyanolyan szorosan hátra kötve lófarokba mint anyámé.
- Óh Mrs. Hudson, úgy vélem ez a ruha nem a megfelelő egy ebédhez. Kérem vegyen magára egy kabátot. – csak egy másodpercig nézett rám utána visszafordult az asztalhoz. Anyára meredtem, hogy mentsen már ki ebből a helyzetből de ő már megszokta.
- Menj Carly, vegyél magadra valamit! –

2008. december. 24

A karácsony évek óta ugyanolyan volt. Egyhangú és olyan mint minden másik nap. Amióta apa meghalt nem volt délutáni hógolyózás a kertben, vagy szánkózás és az utána való családi teázás és beszélgetés sem. Ez a nap szinte szó nélkül telt. Mindenki kötelességének érezte a dolgát. Anya és nagyi a konyhában sütöttek és főztek. Anyám új férje szokásosan nem vette ki a dolgát semmiből, a nappaliban ült a kandalló előtt és pipázott. Nekem ez jut eszembe a karácsonyról. A tömény pipa szag ahogy a bőr kárpitba olvadt és az is ereszteni kezdte illatát, a fenyőt is teljesen bevonta és csak ez az állott füst volt a nappaliban, nem a mézeskalács és fenyőfa illata.
Az én dolgom a karácsonyfa díszítés volt, 2 éve egyedül. Tudni illik a szerencsétlenség szobra vagyok, így vagy kétszer magamra borítottam a fát, eltörtem 10 mézeskalácsot és majdnem felgyújtottam a függönyt ( persze mindent a közben békésen pipázó Charles végignézte kisebb segítség nélkül.)
- Vacsora! – ez volt az egyetlen szó ami elhangzott a sürgés-forgásban köztünk egész nap. Leültünk az asztalhoz és szó nélkül kezdtük enni a kacsát mintha idegenek lennénk.

2009. augusztus. 2

- Boldog születésnapot! – a melóból haza érve anyám egy süteménnyel a kezében várt otthon. Egyedül voltunk. Nem volt ott Charles se a nagyi. Meglepetten néztem körbe a házba majd anyára. Régóta nem volt olyan, hogy ketten lettünk volna otthon. Mindig más volt ha társaságban voltunk. Ő is átváltozott azzá a sznobangollá akivé én sosem akartam válni. De ha ketten voltunk kedves volt, felszabadult és közvetlen.
- Nincs itthon senki. A nagyi dolgozik, Charles meg elküldtem a munkatársaival. Gyere, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz az ajándékodhoz. – lerakta a süteményt a kezéből és hátulról átfogta a szememet.
- Ne less! – hallottam, hogy kuncog a hátam mögül és iszonyatosan izgatott lettem. Nem tudtam miért küldi el Chaslesékat a szülinapomon… elvileg ennek is ilyen össznépi dolognak kéne lenni vagy nem?!
- Tádáám! – lecsúsztatta kezét a vállamra s már mindent tisztán láttam. A nappali közepén egy hófehér kismacska feküdt a nyakában egy rózsaszín masnival. Állítani mertem volna, hogy a masni nagyobb volt mint a macska.
- Ez az enyém? – pördültem meg, hogy anyával szemben találjam magamat. Ő magához szorított és nem válaszolt semmit csak halkan sírni kezdett. Eltávolodtam tőle de nem tudtam mit szólni. Nagyon rég volt már az amikor közel voltunk egymáshoz és mindent megbeszéltünk, azóta… azóta semmi.
- Vidd fel! Charles nem láthatja meg! – letörölte a könnyeit és vissza váltott abba a szigorú monoton hétköznapba amibe eddig. A macskához sétáltam s magamhoz öleltem, hogy utána évekig a szobámban dugdoshassam.

2010. február. 12

12-őt ütött az óra. Ekkor már mindenki az ebédlőasztalnál ült. Charles komoly ábrázattal nézte a húslevest a tányérjában. Nagyi ugyanilyen fancsali képet vágott, anya a szokásos komor kifejezésével, egyenesen ült.
Charles megköszörülte a torkát és talán életemben először a szemembe nézett.
- Mr. Growberta a múlt héten küldött Édesanyádnak egy levelet miszerint kimaradtál a munkából egy hetet és senki nem tudja igazolni, hogy hol is voltál. – Mélykék szemeit enyémbe fúrta s úgy éreztem nincs menekvés. Igen, kimaradtam mert anyám erre kért. Semmilyen hazugsággal nem készültem, és úgy láttam anya sem. Nem értettem.
-  Jó! Ha nem tudsz értelmes magyarázatot adni nekünk akkor a jövő évtől Spanyolországba költözöl. Velem. – Itt hagyni Angliát? Elmenni egy másik országba? Vele? Ez sokkal jobban bosszantott mint maga a tudat, hogy miért is akar oda vinni. Az ő munkája egyedi volt…igazából senki nem tudta, hogy mit is dolgozik, még anyám se.
- Ott majd megtanulod értékelni azt amid van…-
Felpattantam, a szék eldőlt mögöttem. Hatalmasat csaptam az asztalra, anyám a kezemért nyúlt, hogy nyugodjak meg… Charles ugyanolyan fapofával meredt rám mint eddig. Egyszer sem láttam rajta érzelmet.
- Carly, kérlek! –

2013. december. 12

- Óh elnézést! – Futottam végig a sziget fáin keresztül, nekiütközve pár nyugati lakosnak de engem ez sem érdekelt igazából. Rohantam az életemért, a megnyugvásomért. 3 éve voltam ezen a szigeten egyedül. Charles is itt volt valahol de amióta lezuhant a gép azóta a saját túlélésével törődött nem az enyémmel így hát magamra maradtam. Jobban mondva: maradtam volna he nem lett volna Ő.
Befogtam a szemét, és a füléhez hajoltam.
- Fogadjunk nem találod ki, hogy ki vagyok!- mondtam egy idióta vihogás kíséretében és bele csókoltam a fülébe. Amint megfordult és hátra ugrottam, hogy ne kerüljek ütő távolságba ha éppen utánam nyúlna.
- Jó reggelt Alex!-