Külsö, belsö leírás

Külső: Nőisnek mondanám magam, a legnagyobb természetességgel. Mindig odafigyeltem az alakomra. Hajam hosszú, barna, szemem színe szintén barna. Nem különösebben érdekel, ki mit gondol a külsőmről, nekem az a lényeg, hogy magamnak megfeleljek. Nem vagyok túl magas, de alacsony sem.
Jellem: Nos, amit most le fogok írni, azt valahogy meg kell próbálnod kigabalyozni.
De az sem biztos, hogy igaz mindaz, amit itt elmondok.
Színészkedésből biztosan kitűnőre végeztem volna, ha azt az iskolámban tanították volna. Mutathatok bárkit, sosem tudod meg, milyen vagyok igazából. De megsúgom, én sem vagyok már benne biztos, melyik énem az igazi.
Lehetek egy kedves, ártatlan, mosolygós, mindenre elszánt nő, vagy egy hisztis, elkényeztetett mániákus liba. Jól fontold meg, hogyan közeledsz felém. Amit te mutatsz, általában azt is kapod vissza. Múltam igen zavaros, és nem kevés szenvedéssel teli. Türelmem határa jó messze nyúlik, de ha egyszer eléred, ne várd meg mi lesz a vége.
Álmodozó vagyok, aki mindig egy normális életre vágyott. Szerelemmel, családdal. Szeretem a gyerekeket, és én magam is szeretnék egyet. Sajnos eddigi életem nem engedte meg nekem ezeket a luxusokat, és én magam is ódzkodom, hogy a kiválasztott apajelölt megtudja a titkom.

Elötörténet

Árvaként éltem. A szüleim otthagytak az első utcasarkon, hogy ők tovább élhessék az életüket egy kolonc nélkül. Mrs. Maddow talált rám, ami talán nem a legjobb volt számomra. Árvaházban nevelkedtem, de ez picit más volt, mint a többi. Itt nem engedték, hogy barátkozzunk, nem lehettek olyan dolgaink, amikhez kötődhetünk.
Én találtam egy barátot, név szerin Samet, akivel titokban sokat beszélgettünk és játszottunk. De sajnos lebuktunk.
Innentől nem szép dolgok történtek, ami gyerekek számára nem való, így, ha szereted az ártatlanságod, ne olvasd tovább!
Hat éves voltam csupán, mikor Samet és engem betoloncoltak egy terembe, ahol nem volt más, csak mi ketten, és a sötétség. Féltünk, egymásba karolva vártuk, mi lesz velünk. Tudtuk, hogy a szabályok megsértése, hatalmas hiba, mi pedig ezt tettük. Nem tudtuk mennyi ideig voltunk odabenn, de nagyon hosszú és keserve órák napok voltak azok. Egy idő után már nem karoltuk egymást, nem beszélgettünk, csak ültünk egymás mellett. Az éhség és a szomjúság mardosott minket. Teljesen le voltunk gyengülve.
Mikor végre kinyitódott az ajtó, kivittek minket, majd egymás elé állítva megparancsolták, hogy küzdjünk. Mindketten az ájulás szélén álltunk, mozdulni is alig bírtunk. Mindketten kaptunk egy kést, majd várták a végeredményt. Egyikünk sem akarta bántani a másikat, és nem is igazán értettük, hogy mit is akarnak tőlünk a felnőttek, míg végül egyetlen barátom nem bírta tovább és elájult.
Két felnőtt jött oda, megnézték a pulzusát, majd az egyik szimplán kivette barátom kezéből a kést és a szemem láttára elvágta a torkát. Felsikoltottam, a látványra, de nem fordultam el, hanem megfogtam a magam kését, és nekirontva a férfinak a derekába állítottam.
Hosszú napokig sirattam barátomat, amit aztán veréssel toleráltak. Kínoztak, ütöttek, vertek. Ez így ment éveken keresztül. De tíz éves koromban meguntam, és elszöktem. Messze, hogy senki ne találjon meg. Az utcán éltem, pár hozzám hasonló gyerekkel, akiknek nem volt ilyen szerencsétlen múltjuk mint nekem, de befogadtak maguk közé.
Azok az évek csodálatosak voltak. Megtanultam, az utcai élet minden csínját. Loptam, csaltam, hazudtam. Mígnem ráleltem egy igen pénzes pacákra. Akkor már a tizenhetet söpörhettem. mint az lenni szokott a mesékben, megpróbáltam kizsebelni, de elkapott.
Itt kezdődik a tündérmese.
Befogadott. A mai napig sem értem, hogy miért. Sajnos már nincs is alkalmam rákérdezni.
Iskolába járatott. Az életem teljesen felfordult. Eddig mindig küzdenem kellett az életben maradásért, de mellette már nem fenyegetett ez a veszély. Mindent megkaptam, amit csak pici szívem akart. De sosem tudtam elfelejteni mindazt, ami az árvaházban és az utcán éltem át. Nem voltam soha, teljes ember emiatt.
Sikeresen leérettségiztem, majd elkezdtem az orvosit. Sokan mondták nekem, hogy nem szép munka, és gyomor kell hozzá. Hát, nekem volt hozzá. Sok szörnyűséget láttam, nem riadok már meg semmitől. Az ápolói diplomámat hamar megszereztem, aztán jött a sebészet ismerete. Hosszú tanulmányok sora következett.
Éppen "apám" temetésére utaztam, mikor a gép belekeveredett a viharba.
Három éve tengetem itt a szigeten a mindennapjaimat ápolói poszton, de nem bánom. A veszélyek ellenére, úgy érzem, itt mindent újra kezdhetek. Persze, senkinek nem beszéltem a múltamról. Csak egy átlagos ápoló vagyok, semmi más.