Régebben kedveltél volna... Volt humorérzékem - most is van, csak sokkal fájdalmasabb, időnként fárasztó is -, kevésbé rühelltem mindent és mindenkit, előbb kérdeztem, esetlegesen csak utána vertem ki a fogaid, mert nem volt ínyemre, amit kiköptél, sőt olykor egész - tűrhetően - jó hallgatóság tudtam lenni ahelyett, hogy még inkább kiborítottalak volna. De ezektől a mellékes apróságoktól eltekintve egész elviselhető vagyok, ha kötélből vannak az idegszálaid elképzelhető, hogy kibírsz a közelemben tíz percnél többet is. Ma mi a titok? Ne szólj hozzám... Garantáltan a legjobb viszonyt mi ketten fogjuk ápolni a szigeten. Alaptermészetemtől fogva hamar és hirtelen felkapom a vizet, ami rád nézve nem lehet túl jó, mert az önkontrollom esetenként hagy még maga után némi kívánni valót. De ha mégis úgy döntenél, hogy egy vadállat mögé bújnál védelmet keresve figyelmeztetlek, hogy kín keserves időszak elé nézel. Nincsen különösebb türelmem másokhoz, senkihez sincs Amit akarok megszerzek, elveszem erőfeszítések nélkül.
A What? Na jó, csak neked, csak most elárulom, hogy... Eredeti hajszínem barna, íriszeim pedig kékek. Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt hogy bizalomgerjesztő megjelenésem vagy kisugárzásom lenne azt egész biztosan nem. Nem véletlenül, mert nincs is. Magasságom meghaladja a száznyolcan centimétert, sőt inkább a százkilencven felé közelít. Testalkatom... Igyekszem jó kondiban tartani magam úszással, futással meg ami jön. Na, azt itt sosem lehet tudni, én viszont ki nem állhatom a meglepetéseket. Igen csekély azon dolgok száma, amelyeknek tudok örülni. Az öltözködési stílusomat inkább hagyjuk. Egy szigeten - ahhoz mérten, hogy mire vállalkoztam - elég szűkös a gardrób részleg. De nyugi, nem emiatt vagyok ennyire morcos.  

Sosem voltam odáig a repüléstől, így ez úttal is inkább úgy döntöttem, hogy alszom egyet, addigra mire felébredek pedig már landolunk. Az elképzeléses majdnem pontos és helytálló volt. Tényleg gyorsan elaludtam, csakhogy a bájos légi utaskísérő hölgy hangja helyett hangos sikolyokra és pánikra kellett felébrednem. Mindenki ugyanazt sikongatta kétségbeesetten, zuhanunk. A másodperc töredéke alatt sikerült magamhoz térni, amihez pluszban az is hozzájárult ahogy a gép rázkódni kezdett alattunk egyre erőteljesebben. Kitört az embertelen pánik, mintha mindenki megőrült volna... Reflexszerűen Kaptam magam oldalra és ragadtam volna meg Rileyt, csakhogy a mellettem lévő ülés üres volt. Ő nem volt mellettem. Felakartam állni, hogy megkeressem de mégsem tettem. Legközelebb pedig már csak a szigeten állhattunk szemben egymással, amikor is egyetlen szó nélkül sétáltam el mellette. Egy pillanatig tényleg azt hihettük, hogy vége a dalnak, de aztán feltűnt egy sziget, ami alkalmasnak tűnt a kényszerleszállásra... Csak azzal a mellékes aprósággal nem számolt senki, hogy többé felszállni nem leszünk képesek. Egyszerűbben ennél elbaszottabb nem is lehetett volna a helyzetünk, ami lényegében nem sokat változott a kín keserves évek során. A hétköznapi munkámból kifolyólag egészen jól tudtam alkalmazkodni, csak ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy utasítgassanak, mármint nem fogadok el parancsot akárkitől, aki valakinek tartja magát, mert zuhanás közben kinyílt a csipája és azóta azt képzeli magáról, hogy ő Rambó. De mivel idővel rejtélyes körülmények között kezdtek eltünedezni és hullani az szétszéledő magukat Survivornek képzelő utasok kénytelenek voltunk, rákényszerültünk együtt maradni. Ami pedig az erdő mélyéről kiszűrődő torz állati hangokat illeti... Na, azok sem túl biztatóak. Velük talán nem szeretném szembe találni magam, de éhen veszni sem, a vadászatért viszont nem túlságosan sokan taposták egymást, szóval azon feltétellel, hogy egy taknyost sem akasztanak a nyakamba, elvállaltam. A lotyó volt barátnőm azóta is sikeresen elkerül. Ezek szerint megértette, hogy többet látni sem akarom, illetve jobb is ha nem kerül a szemem elé... Egy dolgot nem vagyok képes tolerálni, mikor valaki megpróbál kijátszani, közben pedig áttetszőbb, mint a levegő, amit belélegzünk.