Külsö, belsö leírás

Rám nézve az ember nem éppen arra tippelne, amire valójában képes vagyok. Mindössze 162cm magas vagyok, kerek az arcom, ráadásul gyakran néznek apuci kedvencének, főleg ameddig nem ismernek. Alapjáraton nem vagyok egy csendes személyiség, nem szeretek nyugton maradni, sem sokáig csöndben lenni, szeretek piszkálódni, nagy a szám, nem hagyok szinte semmit szó nélkül, ami a szívemen, az a számon. Nem szeretek segítséget kérni, hiszen hozzászoktam, hogy inkább én segítek másoknak. Bátyám halála óta nincsen bennem félelem. Nem vagyok felelőtlen, nem sodrok bajba másokat, de úgy vagyok vele, ha halnom kell, akkor legyen. A véremben folyik a zene, ha meghallom a ritmust, szinte önmagától mozdul a testem, imádok táncolni, jó a ritmusérzékem és ezt a vadonban meglepően jól tudom kamatoztatni is. Eleinte nem sokan értették minek akarom én kipróbálni magam a vadászatban, hiszen nőként gyűjtögetőnek, vagy talán ápolónak szántak volna, de én makacs voltam, mint mindig. Bebizonyítottam, hogy amúgy nem túl nyugodt természetem ellenére hangtalanul tudok járni és ügyesen figyelek. Szemfülesen észreveszem a részleteket, ráadásul apró termetem miatt könnyebben haladok, kisebb helyeken átférek, ráadásul olyan gyorsan tudom kapkodni a lábam, hogy simán lefutom a legtöbb ittenit. Ügyesen mászok fára és igazán hajlékony vagyok. Nem okoz nekem lelki törést állatok levadászása, sőt ha kell, meg is nyúzom a zsákmányom. Nem vagyok se szívbajos, se finnyás. Remekül célzok, magamnak készítettem nyilat – hosszú idő volt tökéletesíteni, de egészen jól szuperál -, de ha kell, akkor egy kővel is feltalálom magam, s megtanultam csapdákat építeni is. Lévén, hogy orvosnak készültem, eddig megszerzett tudásom és a repülőn nálam lévő könyvek tartalmát igyekszem hasznosítani, ami sok esetben jött már nagyon jól. Ha kell besegítek az ápolóknál is, de szerencsére eléggé meggyőző voltam, s így vadászként tevékenykedem. Túlságosan csillapíthatatlan ahhoz a vérem, hogy csak ücsörögjek a táborban. Ez viszont néha hátrány is. Kifejezetten kíváncsi a természetem és szeretek tilosban járni. Persze nem viszem ezt túlzásba, nem akarom felzabáltatni magam, de érdekelnek a sziget azon részei is, ahova alapból nem járunk. Tudni akarom, mi van máshol, s néha kicsit felfedezgetek. Ha valaki olyat mondd, amit én ésszerűtlennek tartok, s nem tudja, vagy nincs módja megmagyarázni, hogy miért legyen úgy, nem feltétlenül hallgatok az illetőre. Szeretem úgy gondolni, hogy nincsenek hülye elképzeléseim, s szeretek a magam feje után menni, viszont vállalom a felelősséget minden cselekedetem után. Amúgy is itt mit tehetnek velem, megölnek? Cöhh, nagy cucc, előbb vagy utóbb úgy is mind meghalunk.

A sziget nem divatszalon, így – bár nő vagyok és ezt nem felejtem el, adok a tisztaságra és az adottságaimra is figyelek – főleg a kényelem szerint öltözök. Igyekszem úgy válogatni a ruhákból, hogy az a leg praktikusabb legyen. Tudjak benne mozogni, legyen zsebem, védjen a növényektől és bogaraktól, de a klímához is megfelelő legyen. Kicsi problémám a dologgal az, hogy nagy hangom ellenére – vagy talán pont azért ilyen erős a jellemem, persze a családomtól örökölt temperamentumom mellett – nagyon nem vagyok megelégedve magammal, így bár senki nem azt figyeli, de már magam kedvéért is, amennyire csak lehet eltakarom combjaimat, felkarjaimat, nem látszatom ki a hasam, s amennyire csak lehet, egyedül fürdök és gyorsan. Otthon még próbált az iskolapszichológus beszélni velem erről, hogy semmi baj velem, de szerintem igenis van. Az oldalamon lévő tetoválás is erre próbál bíztatni – no meg rejti az alatta elhelyezkedő vágáshegeimet - és tudom, hogy a szigeten is már nagyon sokat változtam, mind az idő, mind a változott körülmények miatt, de még mindig nem szívesen néznék bele egy egész alakos tükörbe… Mondjuk szerencsére itt nem is sok alkalom nyílik rá. Ami viszont furcsa, hogy ha táncról van szó, attól sosem irtóztam, azonban kisebb helyeken mindig bennem van a félelem, hogy be fogok szorulni, de ezt már megtanultam elnyomni magamban és igyekszem senkinek sem mutatni feszengésem, inkább elterelem a figyelmet egy viccel, vagy egy pimasz megjegyzéssel. Elterelésben profi vagyok.

Elötörténet

A repülőgépek utasai senkik. Névtelenek, mindössze egy kód azonosítja őket. „29A” Azon a napon, abban a pár órában ennyi voltam én. Egy kétjegyű szám és hozzá egy darab betű. Egy voltam a már előttem lévő sok 29A közül. Talán tegnap egy jövendőbeli feltaláló ült a helyemen, de lehet, hogy a múlthéten egy úszó, vagy egy leszerelt katona viselte ezt a kódot. Vagy egy olyan akárki, mint én. Nem voltunk többek a repülőút közben egyszerű akárkiknél. Egyetlen közös volt bennünk. Egy kétjegyű szám és egyetlen betű, hiszen, mikor megmutattam a jegyem a beszállásnál senkit nem érdekelt, hogy én, Nailea Esperanza Fuentez 1992. február 16án születtem Mexico városban szüleim harmadik gyermekeként, két bátyám után. Engem további négy testvérem követett még a sorban, két húgom és két öcsém, így éltük kilencen mindennapjainkat. Mikor a már említett helyemhez sétáltam, senki sem kérdezte, miért vagyok a gépen, pedig ha tudták volna, talán gratuláltak volna. Ösztöndíjas felvételt nyertem egy neves egyetemre. Az első voltam a családomból, aki külföldön tanult tovább, ráadásul, mint orvostanhallgató. Szívsebész szerettem volna lenni, s jó úton haladtam a célom felé, bár még messze volt a vége, hiszen csak elsős voltam.
Amikor 29B és 29C beengedtek az ablak melletti üléshez, talán az egyetlen ami eszükbe juthatott, hogy milyen mázlista vagyok, láthatom majd a tájat. Vagy talán az, hogy szegény én, látnom kell a magasságot. Azonban az is megeshet, hogy nem gondoltak semmit, ami viszont biztos, hogy nem tudhatták rólam, hogy öt évesen kezdtem el táncot tanulni. Elsőnek a balettel próbálkoztam, ami remekül megalapozta a kecses mozgásom és hajlékonyságom, de hamar kevésnek bizonyult. Buzgott bennem a latin vérem és szükségem volt a pörgésre. Sosem voltam egy nyugodt gyerek, két percig nem bírtam megülni a fenekemen, az ágyba zavarásom kész horror volt a szüleimnek, mert mindig kiszöktem, vagy a takaró alatt olvastam, vagy egyszerűen csak hallgatni akartam a zenét. A környékünkön minden éjjel szólt a zene, valahol mindig buli volt, s én örökké oda vágytam, hogy egy legyek a táncoló tömegből.
Mikor a stewardess megkérdezte, kérek-e nedves kendőt, csak megráztam a fejem. Nem kérdezte, honnan értem a nyelvet, hiszen a családomból én vagyok az egyetlen, aki tisztán beszél angolul. Még óvodában ismerkedtem meg egy lánnyal, aki New Yorban született, Crissy a neve. Egyetlen szót sem beszélt spanyolul, de az anyukája ide házasodott újra. Kölcsönösen szoktunk egymáshoz, majd szépen megtanultuk egymás nyelvét. Legjobb barátnők lettünk.
Mikor levettem a pulóverem, mert melegem volt, s ezzel fedetlenül maradtak a karjaim, a mellettem ülő 29B nem tudhatta, hogy a tetoválások, amiket alaposan szemügyre vett, miért kerültek oda, ahova. A „faith” szó, s a hozzá tartozó 12 madár, a halvány örvénnyel a hátuk mögött, a lelkem zavart szárnyalását jelképezik, s azt, hogy bármi is történt, vagy történni fog, hiszek. Magamban, az igazságban, az életben, a világban. A 12 madár a jövő felé repül, a felkavaró múlttól messzire, de mégis a kisujjamnál lévő kereszt felé. Tizenhat éves voltam, amikor a fiatalabbik bátyámat leszúrták. Én is vele voltam, védett engem. Egyszerű utcai rablás volt, megkapták, amit akartak, mindent, ami nálunk volt, de nem érdekelt. A bátyám a karjaim között vérzett el és nem tehettem érte semmit. Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek, hogy életeket menthessek, s azóta nem félek a haláltól. Nem sokkal később került fel a „Stay Strong” felirat is a csuklóimra, ugyanis bátyám halála után vagdosni kezdtem magam, nem hagytak békét az emlékeim, kínzott az az este. Crissy vette észre, s segített át ezen az időszakon. Örök barátságunk jelképeként tetováltattuk egymás szájának csóknyomát magunkra, én a bal csuklómra, a felirat alá, ő pedig a lapockájára. Az én lapockámra a „now I’m a warrior” felirat került, amikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, illetve egy türkizkékkel kiszínezett madártoll a bal fülem mögé, aznap, amikor megérkezett az első repülőjegyem a nyári előkészítőbe. Az utolsó tetoválásomat a családomtól kaptam 19. születésnapomra. Akkor láttam őket utoljára. Bizony azt nem tudhatta 30D, akinek a tekintete a szomszéd sorból vándorolt rám – kissé zavartnak tűnt, valószínűleg félt a repüléstől -, hogy az oldalamon egy pár nagyobb madártollat tetováltattam és rá a feliratot „you make me beautiful”. Ezzel akartam emlékezni mindenkire, aki eddig a segítségemre volt és majd ezután mellettem lesz az életem során, mert tudom, hogy nem boldogulnék az engem körülvevő emberek nélkül, s soha nem lehet tudni, honnan jön majd a segítsék.
Azon a napon, amikor felszálltam a repülőgépre, én sem tudhattam, hogy az a fiú, aki annyira hangosan hallgatta a zenét, hogy körülötte páran háborogtak, talán ő fogja majd a tüzünket őrizni, mikor éjszaka aludni térünk majd egy ismeretlen sziget újdonsült lakóiként. Azt sem gondolhattam, hogy a kedves kísérő, aki a kávét osztotta, egy hét borzalmas szenvedés után belehal majd a lázba, amit egy ismeretlen bogár csípésének nem megfelelő kezelése okozott. Akkor még nem tudhattam mindezt, ahogy azok sem tudhatták, hogy meg fognak halni, akiket a szörny kapott el, mert óvatlanok lesznek. Ki gondolta volna, hogy egy szigeten fogunk kikötni? Senki! Azonban így történt, s ezt el kell fogadni, mert nincsen más választásunk. Élünk egymás tudására és józanságára utalva, vagy meghalunk úgy, hogy szinte biztosan pár hónappal az eltűnésünk után abbahagyták a keresésünket. Hazajuthatunk még? Nem tudom, azonban azt igen, hogy élni akarok, ameddig csak erőm kitart. Erős és harcos akartam lenni? Nesze nekem szárnyalás… Ez a hit igazi próbája.