Külsö, belsö leírás

Gondoltad már, hogy egy nő a megismerkedésetek első húsz másodpercében eldönti, hogy akar-e tőled valamit, vagy sem? Én ezekre a szabályokra felkészülve, információkkal teletömött aggyal vágtam bele a nagyvilágba. A tudáséhség nem szégyen – főleg amikor jól jön, ha meg akarsz hódítani valakit. Vegyük példának az én drága barátnőmet, akit nem csak ázsiai származásommal sikerült az ujjaim köré csavarnom. Már az első randin bedobtam mindent, amit tudtam, és kihoztam belőle valamit, amit nem lehet sablonosnak nevezni. Most vond le a következtetést, az egyenlet eredménye az én ötletgazdaságom. Oké, talán egy kicsit úgy jött le, hogy nagyképű vagyok. Nem, erről szó sincsen. Esetleg igyekszem kimondani a véleményemet, de néha élvezem a csendességemmel felhúzni azt, akinek éppen szól. Annyira ellentétes dolgokat veszek észre magamban ilyen mélytöltetű elgondolkodásoknál. Cáfolnom kell az apró gonosz csínyeimet azzal, hogy segítőkészséggel, gondokoskodással törődök azokkal, akik egyszer beleköltöztek a szívembe. Ez egy olyan „épület”, ahol nincsenek bérlakók.

Nézz rám, és kérlek, ne kezdd azzal, hogy uramisten, te ázsiai vagy, ugye? Mintha a válasz nem lenne magától értetődő. Mandulavágású szemeim fejezik ki talán legjobban a hovatartozásomat, melyek mély, olvadt csokoládébarna színben pompáznak. A hajam sötét – és nem, egyáltalán nem jutott még eszembe, hogy az idolokhoz hasonlóan esetleg hidrogén szőkére mázoltassam. Az átlaghoz képest magas vagyok, nagyjából annyira, hogy a moziban a mögöttem ülők obszcén megjegyzéseket tegyenek, mert a fejem belelóg a vászonba – legalábbis az ő szemszögükből. Alkatra inkább szálkás vagyok, mint izmos és széles. De ne hívj deszkának. Mégis volt, akinek felkeltettem a figyelmét, és akinek a tekintete legalább három másodpercnél tovább időzött az ajkaimon, amik dúsak voltak – jelenleg most is őt hívhatom a barátnőmnek. Az első ember, akinek megfeleltem, és még most sem hagyott el – habár a borotválkozás egy kicsit merész dolog a szigeten.  

Elötörténet

Felejtsük el a kliséket, és csapjunk bele a történet közepébe.
Ám egy bemutatkozást nevezhetünk klisésnek? Elvileg szabályokat követünk benne.
A nevem Noah Soo Lee, de az amerikai barátaim csak Noah Lee-ként ismernek. Gondoltam jobb őket nem terhelni a második nevemmel. Még pöttöm koromban költöztünk ki a régen Új-világnak nevezett Amerikába. Fogalmam sincsen, hogy miért pont ez az egy emlékem maradt meg kiskoromból; először ültem repülőgépen, Korea és Amerika közötti járaton. Mellettünk az ülésen egy szőke hajú, kék szemű amerikai női ült. Megráncigáltam anyám kabátjának az ujját, és ennyit kérdeztem: Anya, ez a néni beteg?
Na így adj be egy gyereket óvodába. Szerencsére mára kinőttem elrettentő megítéléseimet. Hála érte az űrkutató apámnak, akit havonta csak néhányszor látok, mert a NASA teljesen magába szippantotta. A kapcsolat közöttünk nem túl szoros; szinte mindig feszült a légkör, ahányszor csak beteszi a lábát a lakásba. Anyám, főállású bankár, apám helyett inkább a tőzsdével él házasságban. Valahogy azonban képes rám időt szakítani még úgy is, hogy tekintetét le nem veszi a szobájában felszerelt három számítógépről.
Ilyen szülők mellett nem csoda, ha az agyam megtelt matematikával, fizikával és csillagászattal, a zsebem pedig ki nem fogyó zsebpénzzel. Ehhez még hozzájárult az, hogy mindenkivel kedves voltam, díját kaptam a gimnáziumban azért, mert harmadikban egy napot sem hiányoztam – és így megszületett a szülők számára tökéletes gyerek, a gyerekek számára pedig az elfogadhatatlan nyápic. Bár soha nem érdekelt a birkák véleménye.
Végzős koromba – és senkinek sem kívánom ezt – városváltás következett be. Montana hideg világából hirtelen Kalifornai forró, kietlen síkságán találtam magam egy Range Rover-be zárva anyám és apám közé. Úti célunk Pasadena volt. A költözésünk célját azonban nem lehetett elmondani, mert nem volt. A szüleim úgy céloztak rá; egy kis levegőváltozásra van szükségük.
Persze a pozitív gondolkozású Noah igyekezett minél jobbat kihozni a költözésből, nem sírni a régi barátok után, hanem újakat szerezni. Az előző iskolámban csupa kerekszemű egyeddel voltam körülvéve – nem hátrányos megkülönböztetésből mondom -, így aztán nem is kicsit esett le az állam, amikor a pasadenai gimiben egy csodálatos ázsiai lány jött velem szembe a folyósón. Talán olyan lehettem akkor, mint egy rajzfilmfigura, akinek jojóztak a szemei.
Kapcsolatokat építettem ki, minden egyes lépés előre megtervezett volt a lány felé. Tallulah felé. És igen, sikeresen elhívtam randevúra, aminek az ötletén nagyjából első találkozásunk utáni angolon gondolkoztam. A hőlégballonozás bejöhetett neki, ugyanis kerek egy évet voltunk együtt, úgy normális körülmények között. Ha a jelenlegi helyzetet is beleszámítjuk, akkor négy éve.
A szüleink megleptek minket egy hajóúttal első évfordulónk alkalmából. Hurrá, de jó, csak mi kettesben – nagyjából ez volt a reakciónk. Aztán az életem kettétörött, mint a Titanic, amikor egyik este vihar rázta meg a hajó fedélzetét. Minden porcikám beleremegett. Esélyem sem volt megijedni, az első szavam Lullah neve volt, hogy megbizonyosodjak, jól van-e. Aztán utána minden kiesett.
És most egy szigeten vagyunk. Három éve. A legnehezebb az eleje volt: minden nap vártunk, hogy valaki végre értünk jöjjön. A szabadság egy 365 napig tartó kurva volt. Aztán megszoktuk az életet, hogy spórolni kell az óvszerrel, éles kövekkel kell borotválkozni…