Nick és Theo

Kicsit elmentem az erdő felé, mert nem éreztem nagyon jól magamat. Még voltak elvonási tüneteim, főleg azért, mert volt nálam annyi drog, hogy a nagy beosztásommal még volt... és miután kicsit hazsnáltam megint rám jött a remegés, zavartság, mély magány érzet. Ilyenkor jobb távolabb lenni a többiektől, mert a maszk megreped, és könnyen eszmévé szakad, könnyebb elmenekülni, és levenni teljesen, mint felépíteni majd újra. Az erdő széléig mentem, hogy még a fák közt legyek. Leültem egy fa tövébe, felhúztam a lábaimat. Rázkódott a testem az enyhe reszketéstől. Lehunytam a szemem. Ez a sziget... elvette a páromat. De a családomat is vele ragadta. Már biztosan azt hiszi, hogy halott vagyok. Az apám még örül is neki. A szégyene, a meleg fiacskája már kikerült a képből. Max a tökéletes lányát sajnálja, nem engem. Bevallom, azt reméltem, hogy itt a szigeten majd... szépen átszeretek a lányokba, és úgy megyek haza, hogy apa büszke legyen rám. Ehelyett ami történt, az teljesen... az ellentéte lett. Egy éve szeretem az egyik őrt, Nickyt. Most már sikerült odáig fajulnia a helyzetnek, hogy annak örülnék a legjobban, ha afalnak tolna és végre megcsókolna.
De ki tudja, meleg-e. Én az vagyok, most már egészen nyilvánvaló, megváltoztathatatlnan. Csak elfogadni nem tudom. Hiszen emiatt utált meg a családom. Rossz dolognak kell lennie, ha apa nem szerette, mégis, mikor még otthon Ricky alatt feküdtem és együtt voltunk, az helyesnek tűnt és az egyetlen elfogadhatónak. Nicky csókra is az lenne. Valami csodás, megváltó. Mégis erőnek erejével próbálok más lenni. Senki sem tudja, tudhatja. Talán Nicky, mert néha nem tudtam nem bámulni, és nézegetni magamnak, sajnálom, egy barom vagyok, de olyan tökéletes, és úgy vágyom az ölelésére, hogy azt mondja, minden rendben lesz, és nincs velem baj. Hogy elvegye a maradék drogomat is. Igen, ezt mondja egy függő, arra vágyom, hogy elvegye, mert magamtól képtelen lennék eldobni. Vagy bevallani akárkinek is, hogy azokba menekülök magam elől. Feltűrtem felsőm ujját, karomon az újabb szúrás nyom nem volt épp a legszebb. De vezető vagyok. A vezetőjük vagyok, mert őszinte vagyok. Velük szemben. Magammal pedig képtelen vagyok erre. Nickyt is próbálom kitoloncolni gondolataimból, szívemből, de állandóan visszalopakszik a gondolattal együtt, hogy ő meggyógyíthatná a lelkemet.
Azt hittem, megszokom a maszk mögötti magányt, hogy begyógyulnak a sebek mögötte, de nem történt semmi ilyesmi. Ugyanolyan vagyok, mint akkor. Talán több daccal. A lemenő napot néztem a part felől, amennyire a fáktól látszott. Milyen vezető az, aki nem normális? És mi számít normálisnak? Utálom magam, mert számomra a leg normálisabbnak az tűnik, hogy Nicky magához öleljen és én végre megnyugodjak a karjaiban. Már el is felejtettem, milyen a csók íze. A szúrás helyét dörzsöltem karomon, a fájdalom kicsit magamhoz térített. Érdekes, így, hogy rá gondoltam... enyhült a remegésem, már kevésbé húztam össze magam, kcsit engedtem. Magammal harcoltam. Vele akartam lenni, és közben helyre is akartam állítani ezt a ... nem normális vágyat. De az első fontosabbnak tűnt. Már magához ahhoz, hogy önmagam lehessek.
Hirtelen egy alak árnyát rajzolta fel a nap véres fénye, és én azonnal oda néztem. Ahogy jobban megnéztem... azonnal felismertem, hiszen egy éve csak ő van a fejemben. Mikor már láttam is, lábaim törökülésbe csúsztak, karomra gyors rántással húztam vissza a felsőt.
- Szia, Nicky... - Köszöntem felnézve rá. Próbáltam gyorsan visszaeröltetni a maszkot, de nem sikerült teljesen. Ha vele szemben vagyok mindig lejjebb csúszik.
- Ez a te időd? Nem is emlékeztem - Megszorítottam egyik kezemmel a másikat, hogy elrejtsem ujjaim reszketését. Az én szememben még mindig tökéletes volt. És megnyugtatott, hogy nem vadász, hanem csak őr. Biztonságosabban lreztem.
- Hogy vagy?- Legalább a pillantásomból próbáltam elrejteni a szeretetet iránta.