Sophia és Theo

Enyhén szólva fáradt voltam és elgyötört, mint egy nadrág kb. Egész este fent voltam, és csak pörgettem az egyamban az egész helyzetet. Nem emlékeztem, hogy kerültünk ide, de ha vihar volt, akkor miért ilyen sértetlen a jact? És ha már sértetlen, miért nem működik rajta semmilyen ketyere? Ez túl magas nekem. Már milliószor megbántam, hogy feltettem a lábamat erre az átokverte csónakra, de komolyan, még akkor is, ha csak a munka miatt volt, és nem a hasamat süttetni. Igaz, azt is simán kifizethettem volna, tekintve, hogy  az apám eléggé pénzes. Ezen felül meg gyűlöl. És miért? Mert meleg vagyok. Amit jelenleg a szigeten senki sem tud, mert kellően igyekszem elrejteni mindenki elől. Már csak az kéne, hogy itt is megutáljanak érte. Na meg lehet, nem is kéne nekik olyan vezető. Nem bízom magamban ilyen téren, hogy képes lennék az után is a többiek szemébe nézni. Rossz, hogy nem lehetek önmagam mellettük, de vezetőre van szükségük, és ez a vezető én vagyok. Nem vehetem ezt el tőlük semmilyen módon, mert egyfajta bizonyosságot ad nekik. Biztonságot. Rám támaszkodhatnak, mert ha én ugyan magamban eléggé össze vagyok csúszva és magamat sem tudom kisegíteni, másokkal szemben tisztán látó és őszinte vagyok. Magammal szemben csak azért nem, mert nem lehetek egyszerre az, akit a családom akar, tehát lányok után futkározó heteró és boldog. Mert az én boldogságom jelenleg egy őrön, Nicken függ. Még ha ő nem is tudja. Sóhajtva felmászom a jachtra, egészen a fedélzetre. Szeretek itt sétálgatni, mert megadja az otthon érzetét és ha háttal állok a szigetnek, még csak normális hajónak is tűnik a tengeren. Apám ha meghallaná, hogy én vagyok a vezető, biztosan teli szájjal kiröhögne, mega zokat is, akik megválasztottak. Szerinte egy meleg sem lehet jó vezető, de én már elég régóta az vagyok, szóval valamit mégis jól csinálok. Még akkor is, hogy ha a gunyoros és kegyetlen őszinteségemmel néha megbántok egy-egy embert. De már tudhatják, hogy nem bántásdiból csinálom, nem beléjük akarok rúgni egyet. Szeretem őket, a családom, ami jelenleg elfogad, még akkor is, ha egy hazugságot. Nem bírom tovább az utálatot és ha így szeretnek valami képpen, akkor ilyen leszek nekik. Ma van elvileg a névnapom, szóval a másfél doboz cigimből egyet feláldozok az ünnep oltárán. Egy szál gyufával meggyújtom és mélyen leszívom a füstöt, hogy lassan ereszthessem az ég felé, a csodás naplemente irányába.

Sophia és Theo

Néha nevetségesnek érzem az egészet. hogy olyan legyen a vezető, aki még maga sem tudja, ki is ő valójában, illetve próbál az lenni, aki nem és elhitetni magával ezt a hazugságot. Félek attól az élettől, amit úgy kell leélnem, hogy akkor vagyok normális a többiek szemében, mikor nem vagyok boldog. Sokszor gondolkozom azon, vajon tényleg olyan rossz dolog-e ha olyat szeretek, aki egy nemű velem. Az a szeretet, amit Nick iránt érzek miért lenne mocskosabb, mint amit egy lány iránt éreznék? Miért elítélendő és undorító? Ugyanúgy szívből jön. Csak azt szeretném, ha átölelne és végre újra szeretne valaki, ha már én még nem tudom magamat. De mellette talán elfogadnám. Mégis... meg se próbálom beadni ezt az egészet a többieknek. Ha már a saját apám sem akart szinte látni ez után. És párszor kórházba is kerültem, mert megláttak az akkori pasimmal. Szóval nem. Nem hiszem, hogy ezt megértenék a többiek. Vagyis ők. És nem akarok egyedül lenni a szigeten, mert kitolnak maguk közül. Utálom ezt az egészet. Ma van a névnapom és csak önmagam akarok lenni. Úgyhogy ez volt az ok, hogy felettem magam a hajóra, az ebédlőbe, melynek az ablakain át a tenger látszódott. A cigi isteni volt, nagyon kellemesen megnyugtatott, vagy legalább enyhítette a nyomorultság érzését és a fáradtságot. Leültem az egyik székre, kifelé nézek a végtelen vízre. Az áldott csend viszont széttört, mint egy kisgyermek kezéből kicsúszó hógömb. Megrezzenek és a hang irányába fordulok. Nahát, rá igazán nem számítottam itt!
- Szia, Sophia! - Mosolygok rá barátságosan, és igyekszem visszaváltani, de nem olyan egyszerű ám visszacelluxozni a maszkot másodperceken belül.
- Én csak kicsit feljöttem ide a csendbe egy cigire - Vonok vállat, a névnapomat inkább nem emlegetem, végül is az ünnepek olyan rettenetesen érdektelenek itt, a szigeten, az isten háta mögött. Így nem kicsit lep meg, hogy a többiek erre is gondoltak. Ez jól esik, és a mosoly végre szívből szökik az arcomra.
- Wáo, ezt nem tudtam, jó, hogy elárultad a meglepimet - Nevetek halkan. Ez nagyon tipikus, úgy teszek, mintha semmi gond nem lenne, és minden vicces és csodás lenne. Ajkamhoz emelem újra a cigit, és szívok belőle, az orromon keresztül engedem át a füstöt. Végül is a drogproblémáimhoz képest a cigi semmi. kedvelem Sophiat, van benne valami kellemesen vonzó, meleg barátságosság, nem igazán tudom megmondani, mi az, de olyan, mintha kicsit közelebb kerülne mellette az ember a Naphoz.
- És te miért vagy itt? Ha már meglepim is van. Te úgy döntöttél, unalmas vagyok, utálsz és le vagyok ejtve, mi? - Kérdezem felvont szemöldökkel, végül is, lehet, hogy ki nem állhat, és kedvére való volna, ha átesnék a korláton.
- Jól vagy? - Tereljük a témát, ez az! Minél távolabb tőlem, egyébként is, tényleg érdekel, hogy hogy van.