Külsö, belsö leírás

Szerintem teljesen normális 17 éves lány vagyok, attól eltekintve természetesen, hogy mikor a nővéremmel meg a bátyámmal repülőre ültünk hogy meglátogassuk a szüleinket, lezuhantunk… azt hiszem. Illetve biztosan lezuhantunk, hiszen itt vagyunk, de a járműnek semmi baja, és mi sem emlékszünk semmire. Nem érdekes, már három éve itt dekkolunk, kezdem túltenni magam rajta. Szóval, szeretek beszélni (szerintem ez látszik is, bocsi) és szórakozni meg zenélni, énekelni, rajzolni. Már ha éppen van mire, de általában megoldom valahogyan. A gitáromat szerencsére magammal hoztam azon a végzetes napon, úgyhogy annak hiányától nem kell szenvednem, és mivel sokak szerint jó hangom van, ha valaki akarja, szórakoztatom egy kis énekléssel. Általában kedves vagyok mindenkivel, és ha a barátomnak tekintelek, akkor is megvédelek ha a vezetőnkkel kerülök összetűzésbe. Ugyanakkor tiszteletben tartom az Ő döntését és igyekszem mindent megtenni annak érdekében hogy a többieknek jó legyen – éppen ezért amellett, hogy tanulok (mondjuk úgy inkább csak tanítanak) eljárok a felnőttekkel gyűjtögetni. Én vadászni akarok, odahúz a szívem, de a testvéreim nem engednek. Persze oké, gyerek vagyok és a többi, de én is segíteni akarok a fiúknak abban, hogy kaja legyen a gyomrunkban! Nem lenne az nagy segítség?? Na mindegy. Hamar fel lehet húzni az agyamat, és ha rossz lábbal keltem fel egyik nap akkor harapok és karmolok, gúnyos vagyok és pesszimista (pedig alapjáraton optimista, szerintem ez elég egyértelmű). De mindenkinek vannak hibái, nem?

Kinézetemet tekintve mindössze 163 centi vagyok, vékony, de izmos testalkatú. Itt muszáj annak lenni. Hosszú, dús, barna hajam a mellem alá ér és előszeretettel fogom össze egy szalaggal. Sminkelni nem szoktam – minek? Nem azt mondom hogy elhanyagolom magam, de nem fogom kikenni magam azért, hogy miközben dolgozom tönkretegyem a művemet és fölöslegesen használjam el a készletemet. Egyébként meg alapból szép bőröm van illetve szokatlanul hosszú szempilláim a koreaiakhoz képest (bár meleg barna szemem nem különbözik a megszokottól sajnos), és ezt most nem azért mondom, mert beképzelt lennék, nem vagyok az. Akkor megemlítettem volna a fenti kis szösszenetben. A ruháim… Csupa könnyed kis ujjatlan ing, rövidnadrág, meg szandál. Persze leginkább mezítláb vagyok, na meg az ingeimet is csak végső esetben veszem fel, mert inkább a pólóimat használom el, amire vagy én festettem valami idézetet vagy egy-két vicces sort, vagy már eleve úgy vásároltam.

Elötörténet

Éjszaka van, a gépben fekszem az alvóhelyemen, és mint oly sokszor, most is eszembe jut az utolsó interjúm amit egy iskolában ejtettem meg, a legutolsó és a legfurább. Annyiszor felidéztem már, olyan részletességgel, hogy mai napig emlékszem arra, mit mondtam én, és mit mondott a nő. Lehunyom a szemem és akaratlanul is megjelennek előttem a halványsárga falak, a fenyőfa bútorok és a magas, szőke, kékszemű igazgatónő a sötétszürke kosztümében, amint egy gurulós bőrszékben ül és merőn néz engem.

- Nos, Ms Yoon… mesélje el nekem röviden, milyen élete volt. – Mrs. McCarry összeillesztette ujjait az asztalon, szeme rám szegeződött. Tekintete kíváncsi volt s tudásra szomjazott. – Igaz, a papírjait már megkaptuk (igen ígéretesek egyébként) de én szeretnék hallani magától hallani egy-két dolgot.
Kissé elmosolyodtam, még nem kértek meg, hogy meséljek magamról. Persze, akadtak olyanok akik kérdésekkel traktáltak, de úgy konkrétan az életemre még senki sem kérdezett rá. Éppen ezért szívesen meséltem új igazgatóasszonyának.
- 1996. június 9-én láttam meg a napvilágot New York Cityben. Igen, már Amerikában születtem, gondolom Önnek is feltűnt hogy tökéletesen beszélem a nyelvet, csupán egy leheletnyit hallani a kiejtésemen, hogy koreaiul is tanultam. Én vagyok a harmadik gyerek a családban, van egy nővérem és egy bátyám, előbbi 23, utóbbi 26 éves, mindketten művészlelkek. Úgy értem, a bátyám énekes akárcsak én, nővérem pedig szobrász és meg kell hogy mondjam, csodálatosak mind a ketten. Mai napig nagyon sokat veszekszünk, de szeretjük egymást. Születésem után csupán három hónapot maradtunk New Yorkban, mivel a szüleim, lévén hogy édesanyám reklámszakember, édesapám pedig egy nagy videojáték áruházláncának menedzsere, sokat utaznak, elköltöztünk Los Angelesbe. Hogy őszinte legyek, nem fogok minden helyről említést tenni, mert bármily szomorú is a tény, meg kell tudnia mert nem hinném hogy itt többet maradnék mint a többi helyen, a lényeg hogy egy lakhelyen sem maradtunk meg egy évnél tovább. Nagyon szeretem a szüleimet, tisztelem őket azért amit csinálnak, de megőrülök attól hogy nem szerezhetek igazán barátokat mert tudom, hogy nemsokára úgysem látom őket soha többé. Szóval… jártam iskolába Chicagoban, New Orleansban, Portlandben, Newarkban, Seattleben, Detroitban és Atlantában, legalábbis most hirtelen ennyire emlékszem. Általában nem sok gond volt az iskoláztatásommal a jegyeimet tekintve, mert akárhány helyen jártam akárhány osztályban, a 4,5-ös átlagomat sikerült fenntartanom, de ezt gondolom már úgyis tudja. Néha abból volt probléma, hogy az iskolák nem akartak átvenni mondjuk a tanév kezdete után hét hónappal, na igen, az nem volt túl szép, de annak igazán örülünk, hogy ide felvettek annak ellenére hogy november van, tényleg. Valamilyen módon mindig sikerült beilleszkednem az osztályokba, imádok közösségben lenni, és voltam már diákelnök is. Ahogy hallottam, itt már megvoltak a választások, na mindegy, kibírom anélkül is. Nem sok mindent tudok mondani. Olyan sok mindenkivel találkoztam, hogy szinte megjegyezni sem bírtam őket. Sajnálom.
- Hmm… Kérdezhetek tőled valamit úgy, mint nő a nőtől? – Nézett rám csillogó szemekkel Mrs. McCarry. (Nem tudom hirtelen miért kezdett el tegezni, de ezután sem hagyta abba, egészen addig amíg el nem tűntem a föld színéről, köszönhetően annak a nyomoronc szigetnek.) Féltem attól a kérdéstől amit felszándékozott tenni, de úgy voltam vele, hogy mivel körülbelül olyan húsz évvel lehet csak idősebb nálam, nem lesz olyan mintha anyámmal beszélnék erről – mert hogy már régen tudtam, mire akar választ kapni. Éppen ezért csak csendesen bólintottam, és hagytam hogy kiadja magából. – Nem volt egy fiú az életedben? Úgy értem elég fiatal vagy még, de tudom én hogy már ilyenkor is vannak gyerekszerelmek. Ez olyan aranyos, nem gondolod?
- Hm. Igen, volt valaki… de megszakadt köztünk a kapcsolat. Ő a családunk barátja egyébként, már kisgyerekkorom óta ismerjük egymást, és én már vagy ötéves korom óta szerelmes vagyok belé. De ő észre sem veszi. – Vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne… mintha nem érdekelne… - Hát, ez van. Ő Chicagoi, mi meg már rég nem élünk Chicagoban, és a szülei megunták hogy több száz kilométert kell utazni azért hogy találkozni tudjunk, ő pedig nem jön el egyedül, gondolom jobb dolga is van ennél.
- Megtudhatom hány éves? Amúgy ne haragudj, amiért ilyen kérdésekkel terhellek.
- Öh… hm… bocsánat, de erre már nem válaszolnék. Nem azért – Kezdtem bele hirtelen, mikor láttam hogy elkerekednek a szemei. – mert sokkal idősebb lenne nálam, hanem mert ez már nem tartozik hozzá az eredeti kérdéshez.

- 18… - Suttogom bele az éjszaka sötétjébe, miközben kinyitom a szemem és a csillagokra pillantok. – Mikor én 14 voltam, ő 18… - Lehunyom a szemem és elképzelem őt. Legutolsó dolog amit megtudtam róla, hogy jachton utazott a valahovába, de hogy most hol lehet, vagy hogy egyáltalán megérkezett-e arra a helyre ahová utazott, arról fogalmam sincs. Ezzel a szomorú gondolattal a fejemben adtam meg magam a sötét, édes álomnak.